Az itt megjelent verseket nem valós személyek ihlették, az esetleges egyezés csupán a véletlen műve.    :-)

Nem így kellene

 

Ködösen hideg ez a borongós este,
Vörös leveleket sodor a kósza szél.
Vajon minden madárnak van fészke?
Bizony nem lehet tudni, melyik hol él.

Munkába rohan egy öltönyös robot,
Amott egy anya rángatja gyermekét.
Vajon minden embernek van lelke?
Bizony nem lehet tudni, ki hogyan él.

Kinn a téren a kopott ruhás koldus,
A sarkon egy remegő özvegy enni kér.
Vajon mindenhol jut egy kis kenyér?
Bizony nem lehet tudni, ki min él.

Elaggott, borostás, ballonos férfi,
Színezett hajú, csinos nő után néz.
Vajon minden embernek van társa?
Bizony nem lehet tudni, ki kivel él.

Bombától sújtott, letiport terepek,
Fáj a Földnek, ahogy az ember él.
Vajon mindenütt kellő béke honol?
Bizony nem lehet tudni, ki miért él.

S lám, itt áll előttem régi ismerősöm,
Szúrós szemmel most engem megítél.
Vajon mindenkiben a szeretet lakik?
Bizony nem lehet tudni, ki kitől fél.

Egymást bántják e nagy gömb lakói,
A hatalmas Istenről senki sem beszél.
Vajon egyetlen ember is tudja a jövőt?
Bizony mondom, ez sok jót nem ígér.

 

 

A hazugság ruhája

 

Csupasz fák árnyéka borul az égre,

Üres kelyhet szorongatsz remegő kezedbe.

Elaggott hegedű húrjai zúgják gyengeséged,

Hazugság leple borítja tündöklő fényed.

 

Eldobott kőként gurul szívünk darabja,

Letört szárnyú madárként a szelet csapdossa.

Új utakra lépünk - szemünket becsukva,

Zsák a hátunkon - szeméttel megrakva.

 

Úttalan utakon cipelt kínjaink,

Karcokat figuráz lelkünk lapjain.

Víg vándor így nem leszel soha,

Csak elvarázsolt erdőben veszteglő suta.

 

Nem vehetem föl megtépett lelki göncöd,

Hisz, te sem tudod viselni ócska kalapom.

Járd majd csupaszon szívem barázdáit,

S lüktető testedet hideg selyemmel borítom.

 

Míg nem tudod, miként lehetsz azzá aki vagy,

Maradj azokkal, kik véreddel lakmároznak.

Élj csak az ostoba színes köd kómájában,

S várd, míg szavaim szétégetik  a lelked.

 

MAJD AKKOR MEGTUDOD, KI VAGY,

S AZT IS, HOGY ÉN KI LEHETEK!

 

 

 

A játszótárs ára

 

Egy buta gyermek ostoba játéka

Szeretni azt, ki mindig bántotta.

Vonzódni ahhoz, ki sosem létezett,

Képzelet alkotta mesebeli emberhez.

 

Sorscsapása felnőtté válásának oka,

S egy örök életre megtanulta mára.

Játszani olyannal, ki nem csap be soha,

S újra eljöhet boldog gyermekkora.

 

 

Ambivalencia

 

Hiányzol, pedig meglehet,

Ha itt leszel nem kellesz.

Kétség kívül hiheted,

Hogy embertelen lehetek,

Veled, mással, s magammal.

Helyem most nem lelem,

Nélküled félelem az életem.

Sok hű – hó, nevetség,

Egy kis öröm, önteltség,

Átjuttat a kínokon,

S élhetek álombéli síkokon,

Itt, e sivár homokon.

 

 

 

Ballada

 

Gaztól elburjánzott, elhagyott életem magányában,

Közeli tisztás kopott sziklájánál vetem meg lábam.

Hol dermesztően hideg északi szél szab rám kabátot,

S véremmel festi meg a vörösesen izzó messzi távlatot.

 

Néha még látok elfutni egy-egy kivert kóbor állatot,

Szótlanul, közömbösen még utánuk is bámulok.

Hulló őszi levelek zenéjének lüktető üteme hallik,

Sír lelkem elgyengülve, míg valaki boldogan alszik.

 

Kínosan gyilkolja agyam e félelemtől remegő testet,

Fejszével hasogatja a múlt árnyékába bújt lelket.

Lecsukódik szemem, de én azért még valamit látok,

Hogy parázna férgek báli termének ablakánál állok.

 

Különlegesen drága estélyi ruhát öltöttek magukra,

Vonzó, bűnös testük vágyálmát csupaszul hagyva.

Mámor lengi körül őket, ahogy együtt keringőznek,

S lassú táncuk alatt egytől-egyig emberré lesznek.

 

Hajnalodik, s a kelő Nap hidegen tündöklik az égen,

Szerveik kifejlett egységében most eltűnnek a fényben.

Csupán egyetlen egy maradt benn, ki ott ül egy széken,

S ekkor hirtelen az ablaknál összerezzen két térdem.

 

A beszűrődő fényben egy árny letépi a faliképem,

Csattan a földön a múltam emlékét befoglaló keret.

És győzelmi dal harsan fel: eltapostam a szívedet!

Ebben a percben sziklám tövében ébresztenek engem.

 

A napnak fénye ismét meleg, kezemben egy kicsiny élet,

Mely feledteti a szörnyű álmot, s eltakarja e csúfságot.

Te áldott édes, kicsiny gyermek Te vagy aki megmentett.

Veled együtt az élet - más nem sejti -, milyen szép lett.

 

Álmaimban ma már nem csendül soha a csúf báli harsona,

Mert kezed finom bársonya kezemben a legnagyobb csoda.

Nyomorúságomból felkelvén boldogan, ujjongva járva,

Mit évek alatt építettem most ajándékul hagyom másra.

 

Régóta elnyomott testemben újra kavarog forrón a vérem,

A bálteremtől messze új otthont, békét és nyugalmat leltem.

A mások bűnétől meghasadt lelkem sebeit gyógyítom éppen,

S elmúlt életem hagyatékát egy ravasz féreg táskájába tettem.

 

 

Anya csak egy van

 

Nem érzed a harmatos fű üde illatát,

A végtelen autópályák monoton zúgását?

Kételkedő szemed inkább lehunyod,

Szemhéjadon át kémleled a napot.

 

Nem bízol isteni adományodban,

Ha látsz érzel is, ha érzel néha vérzel is.

Kemény sziklaként őrzöd igazgad,

Más nem létezik, jó csak te vagy egymagad?

 

Nincs ebben a légkörben két egyforma,

Ugyan honnan tudnád melyik a jobbik forma?

Soha senki nem súgta balga füled járatába,

A reggeli friss föld vagy a viharzó tenger illata?

 

A köldökzsinór vére soha nem ítél,

A szív, mely szeret titkon mindig kímél.

Lapos pislogással soha nem árul menedéket,

Helyét el nem hagyva, fának a föld meleg otthona.

 

Nem lehet a virág illatát kitapogatni,

Gyermeket ütlegelve vígasztalni.

Anya csak egy van, ki mindig szeret,

Szúrós szemmel büntető Anya nem lehet.

 

Biztatás

 

Lassú léptek kopogása hallik,

Ismeretlen fények játéka látszik.

Kérlelve közeleg e sötét helyre,

Bújj elő, siess most elébe.

 

Mutasd meg arcod ismét a fénynek,

Nyisd ki lelked az új életnek.

Bánatodat hagyd el örökre,

Boldogságod másként keresve.

 

 

 

Blansihoz

 

Magányomban dúskálok, ceruzámmal firkálok,

Írok sok – sok ostobát, s várom a nagy csodát.

Rejtett titkokat keresve, szomorúságot felejtve,

Feltűnik lányom két szeme, s én eltelek Ővele.

 

Isten csodás áldása, óh e csöppnyi lényecske,

Simogató édes kicsiny kezecske, testecske.

Életemnek tündöklő,  egyetlen  értelme,

Drága leánykám, Te szeretni való emberke.

 

 

Borajánló

 

 

E figyelemfelkeltő csekélység,

Egy célzatos merészség

(tőlem),

 

Mely finom esti nedű,

Kellemes esti derű

(Neked).

 

Ha együtt fogyasztanánk...

Na, azt nem. Nem, nem, nem...

Vagy lehet?

 

 

Büdös kompánia

 

Kihunyt tűz szálló hamuja,

Szakadt kabát, törött asztalka,

Mintha az Ég dübörögne,

Úgy morajlik a sötétségbe,

Egy gyermek korgó gyomra,

Ebbe az Istentelen világba.

 

Mindenki fájón hallgatja,

Kezét sikkesen kulcsolva,

S az orra alatt mormogja:

Ilyen is van, kinek ez a sora,

Mert rohad a Földön élő,

Bűzlik a vétkes úr, s úrnő.

.

 

Régi jó öreg barátom emlékére

 

Hóba burkolózik a táj, a fagy szab rám kabátot,

Hold tüze vakít, míg merengőn bámulok.

A messzeség eltitkolt útját fürkészem,

De csak a némaság hangja reszket a fülemben.

 

Zúg a fejemben az emlékek pörgő kattogása,

Szívemet feszegeti a holnap fenyegető magánya.

Megfagyott arcomat meleg könny karcolja,

A vakító tél lelkemet mostohán takarja.

 

A rám hagyott földi képeket boncolgatom,

De már csak a csupasz fák árnyékában láthatom.

Végső reményként abba kapaszkodom,

Hogy nekem már odaát is van barátom.

 

 

Egyszer úgy is látni foglak

 

Fájdalmak medrében táncol a lábam,

Fekélyes tengeren úszik a vágyam.

Sebzett madárként csapdos a szárnyam,

Messzi az a sziget, mit még sosem láttam.

 

Hánykódik testem az élet viharában,

Burkolódzik lelkem csöndes magányában.

Félve figyelek a hazugság ostromában,

Keresvén azt, kire mindig vágytam.

 

Nyílik a szemem a fény sugarában,

Szárnyal az óhaj sodró futamában.

Tárul a karom félszeg iramában,

Fénylik szívem szabad világában.

 

Táncra kérnek engem igen vidáman,

Fejem leszegve dadogom, jól van.

Csikorog a térdem, mozdul a lábam,

Érzek valamit, mit már régen vártam.

 

 

 

Eklektikus gondolat

 

Szeretem szertelen seggetek, melyet

Fejetek helyén oly gyakran meglelek.

Tüneménynek tűnő eszetek

Fölösleges nehézségekkel teltek.

Testetek rendetlen részei

Helytelen helyeken élvezi kényszerű létetek.

Elárulom, nem cifrázom,

Kedvellek titeket, mivel ti nevettek.

Én rendezett életem fölösleges lételem,

S mivel azt hiszem, másképp nem lehet,

Változni ily öregen én már nem merek.

Ti, ugye látjátok szenvedésem kínjait,

Ugye, leveritek szívem bilincseit?

Bízom bennetek ismeretlen seggfejek,

Hogy újra eljöttök, s én élhetek veletek.

 

 

 

Létezésünk rejtélye

 

Isten küldött téged is e világra, hogy megérthesd a létezést, hogy megláthasd mindazt, ami végtelen, és azt is, ami alakul és változik szüntelen.

Nincs állandó semmi és nincsen múlandó, minden örök és örökké változó.

Bennünk van minden, ami soha nem múló boldogságot ígér, bennünk van a fájdalom, az éltető remény, a kegyelem adta könnyek, amelyek útja arcunkon ég.

Engedd, hogy a legnagyobb erő törölje le barázdákat rajzoló könnyeidet, s ne szorítsd tovább görcsbe ránduló boldogtalan szívedet!

Engedd, hogy enyhíthesd a múltban fogant bánatod, nyisd ki szíved Isten áldására, törékeny lelkű gyermekek felhőtlen örömzsivajára!

Egymást többé már ne bántsuk soha, hogy miénk lehessen a boldogság örök misztériuma!

 

 

 

Elfeledett emlékek

 

Volt egy nap az életemben,

Mikor minden megváltozott.

Egy zöld köpenyes hirtelen

Ebbe a szörnyű helyzetbe rántott.

Hiába kapálóztam ellene,

Anyám csak úgy taszított elfele.

Aztán testem emlőire tette,

Én meg szívtam őt belefeledkezve.

Eddig én voltam őbenne,

Most meg anyám teje került a testembe.

 

Azóta egyre kevesebb jut nekem,

S lesz úgy, hogy mindent elvesz tőlem

És felemészt a világegyetem.

Visszajutok oda, ahonnan jöttem,

De most egyáltalán nem is emlékszem.

A múltnak fénylő csillaga újra felragyog,

Most viszont türelmesen vár, míg én itt vagyok.

Hívó szavára röppeni fogok,

S akkor eszembe jut minden,

Még az is, KI vagyok.

 

 

 

Eljő az óra

 

Kiéhezett kóbor, éhes lelkek jártak,

Ami csakis az enyém arra vágytak.

Titokban kirabolták házam, s életem,

Mára az övék lett szinte mindenem.

 

Egy közülük hirtelen előtüremkedett,

Hátára véve féltett kincsem, mit lehet.

Egzotikával édesített tájakon, bűnösen,

A szerelem oltárán áldozik vétkesen.

 

A sötét kurvák tánca oly kéjes és finom,

Lépes mézként leledzik éhes torkodon.

Nyújtson ez csak annyi örömet néked,

Mint nekem e két év és nem többet.

 

Meglátod akkor, mily nagy öröm az élet,

S elélsz azon, mit leledző szíved kiont.

Majd akkor nyaldoshatod azt a mérget,

Mit az örömteli élet ajándékul ad néked.

 

Talán a gyötrelmed árán te is megérted,

Hogy ezt a fájdalmat mind, mind te kérted.

S jusson eszedbe a legnagyobb vétked,

Hogy az Isten akaratát kettétépted.

 

Aztán gondolj azokra, kik nem élnek véled,

És végezetül kívánok egy megható képet:

Egy fájó lelket fedő, lógó csöcsön lengő,

Édesapától megfosztott ártatlan élet.

 

 

 

Elmélkedés

 

Mitől lesz jobb egy kapcsolat?

Ha a férfi látja a nő szenvedéseit?

Magára hagyja, s ha már elvérzett,

Egy laza mozdulattal összekaparja?

Talán az kell, hogy föltámassza?

 

Ő adjon neki reményt és életet?

S ő legyen az ki ezzel végezhet?

 

Egyre inkább kutyául érzem magam,

Hiszen most már csak te etetsz,

S igen, jól látod, éhezek,

Mert én is látom, élvezed,

A nekem szánt nyavalyás ételed.

 

 

Ész nélkül élni

Ezeregy gondolat száll nap-mint nap,

Százegy ötletet valóra váltva.

Tizenegyszer újra és újra rágva,

Eggyel maradva a hosszú éjszakára.

 

Számtalan nappalok sodrásában állva,

Kétszer mindig mindent megpróbálva.

Elégszer a harcot unottan kiállva,

Egyedül maradni újra a világba.

 

Hihetetlen erővel győzni a holnapon,

Áhított énem megint boncolom.

Ahelyett, hogy élnék a jövő viharában,

Buzgón állok egy unott álomtusában.

 

Képben maradni és keret nélkül élni,

Vágyak vonzásában szívesen tobzódni.

Hosszú cigit szívni a színes ital mellett,

Egy életet végigvinni valaki mellett.

 

KI MER? KI MER? ÉSZ NÉLKÜL ÉLNI?

…………………………………………  én.

 

 

 

Féltett vágyam

 

Ismeretlen minden hajnal,

A csillagok fénylő vággyal,

Borítják el tépett fátylam.

 

Káprázó sugarak ostromában,

Rejtelmes titkok leple alatt,

Éjszakai útját koldus voltomnak.

 

Kéregetve fagyaszt át verejtékem,

Kabátomat átjárja buzgó vérem,

Didergő húst szabva testemen.

 

És Te ismét elhagytál engem,

Mindig keserített, szomorú életem,

Bár, most látom csak: Fogod a kezem!

 

 

 

Fényben az árnyék

 

Kitört a Nap, felocsúdott az Ég,

Én alatta álltam, mint Jég.

Szóródott rám sugarából bőven,

Elhagyottan ülök a jövőben.

 

Mérlegem kibillent,

Nem találom kincsem.

Szedd össze, ha akarod,

Erőm nekem nincsen.

 

Add vissza fényemet,

Te nyomorult élet.

Nincs már semmim,

Csak a megkopott képek.

 

Egy függönyre vágyom,

Ami betakarná a Napot.

Adjon szívemnek árnyékot,

Vágtató paripát, lovagot.

 

Két kézzel szemem lefedve,

Rosszabb lett, mint előtte.

Vígságunk és táncunk emléke,

Magányos lettem rálelve.

 

 

Glossza egy party-ról

 

Micsoda egy képmutató sereg!

Egytől – egyig mind vérszívó emberek.

Nos, vegyük sorra őket.

 

1.

Drága barátnőnk, ki vagy te?

Te nem tudod, amit mi igen,

Te nem reméled, amit mi dehogynem.

Ismertté tettél valamit ellenem,

Fantáziád mérgét árasztva odalenn.

Kicsiny hitű gyönyörök ereiben

Csordogált véred piszkosan, betegen,

Te kis féktelen pont.

S most már láthatod kinek ártottál!

Hát nekem nem.

Hazugság volt minden szavad,

Fekete szájjal ömlengő ravasz magad.

Piszkos lélek gyötör téged,

S mi fájó szívvel gyászolunk,

Egy soha nem létező képet.

Kitárt karral ölelve a sok szépet,

Melyet ellenségeid szívében te éltetsz,

Napról – napra ápolva, hittel locsolgatva,

Hogy egyszer eljön az idő.

Nagy óriásként súlyt le majd kezed,

Minden lehetőségedet megmarkolva,

Felemelkedhetsz, s a tyúkdombon

Pi – pi – pi – pityeghetsz.

Nos, ez csodás egy álom,

Melyet meg is tehetsz.

Csak egyet nem láttál soha,

Hogy körülötted már nincsenek emberek.

S egymagadban óriásnak lenni nemigen érdekes.

Nos, ennyit rólad, te kis áskálódó féreg,

Mert tintám oly kevés, szám és emlékeim

Sokkal jobban képes beszennyezni téged.

Az élettel karöltve figyelünk mindannyian,

Hogy mi lészen véled.

 

NOS KI Ő ?

 

2.

Ma este élőben nézhetsz egy darabot,

Itt játszik egy hős előtted, egyúttal neked, s mindenkinek.

Gazdagságot színlelve lép elénk ő ma este.

Jól megy neki ismét sora, betanított mondata

Árulja el nagy sikerét: „Két autón négyszázezer,

Négyen pedig nyolc. De ha nyolcat eladok,

Mit gondolsz mennyit hozhatok?”

Persze nem ám magamnak, csakis az asszonynak.

Ki még eddig nem jött hozzám, mivel tudja

Kit akar ő megszerezni. Olyat kinek jól áll kiejteni:

„Egzisztencia, pénz, hatalom, s én eltartalak magamon.”

Az élet fura ura, fából csinált vaskarika,

Melyet néha fülébe tesz, s úgy védi a nagy lövéseket.

Hol otthon, hol a meccsen, s jól kirajzolt terepeken.

S most elcsattan egy csók! Ugye láttad te is!

De ez semmi ő is látta, hogy te is láttad,

Mely boldogsággal lengi körül üres fejét,

Számító kicsiny testét és két szép malac szemét.

 

NOS? KI Ő?

 

3.

Nos, hogy én is képbe jöjjek,

Elmondok egy titkos vétket.

Élvezem ezt az egészet.

Miért? El sem hiszed, mit gondolok.

Biológuskutatóként dolgozgatok.

Mert körülnézve itt e csapaton,

Cápát látok fennakadni egy apró horgon.

Teste jelentős méretű, esze apró,

Gyomra nagy, mely sok lopott pénzt tartogat.

S ha van bátorságod ide betekinteni,

Nézzük együtt mit is akar ő rejtegetni.

Felfedező utunkon először látunk ilyet,

Rómát idézve fetrengenek a részeg emberek.

Kurvákkal körülvéve henyélnek,

Pénzt nem sajnálva a drága hotelszobákra.

Persze az nem az övé, de mit számít az őneki.

A háttérben a család tapsol és biztat:

„Többet apukám, úgy sem számít semmit az!”

Ő a nagy mindentudó, okos, megnyerő, s biztató.

Igenlő fejmozdulatai sokat érnek nagyon,

Autót, fizetést, karriert, s hatalmat remélnek.

S ha valakiről megtud valamit rögtön továbbadja,

Persze soha sem úgy, ahogyan azt ő hallotta.

Ebben rejlik az a kivételes nagy tudása,

Miszerint ő még mindig nyerő, s megfelelő.

 

NOS? KI Ő?

 

4.

Édes, te kis primitív paraszt.

Hát még most sem látod önmagad?

Óh, ni – ni, itt egy információhalmaz!

Nos, ki lehetsz? Ja! Te vagy, te kis buta paraszt.

Olyan mintha ismertelek volna.

No, lássuk csak honnan is?

Áh, talán egy bárból, hol pezsgőt hoztak,

S szódavízzel hígítottak.

Mintha süteményt is adtak volna,

Majd vécére küldtek, hogy fizessek mindent vissza.

Ez maradt meg neked, ez a nagy fizetség,

Okádékunkban leledző, testi gyönyöröket élvező,

Híres falusi szépség.

S már téged nem is látva, büdös hányadékkal járva,

Halljuk zengő dallamod:

„Embertverek, Mármint utca hatvankettő,

Vigye le az a retkes fertő ezt az egészet,

Mert csak a vagyon, ami engem éltet.

Más már nincsen énnekem,

Se szépségem, se stílusom, se eszem.

Boldogságom csak pénzben és italban mérem.

Az orromat az égnek tartom,

Felvarrt csecsem büszkén hordom.”

Nótázod ki magadból,

S mi erre mulatunk, itt ellened,

Te kis primitív paraszt lánygyerek.

 

NOS, KI Ő?

 

5.

Van egy ember, kinek illata oly finom,

Testén elegáns, puha Nervesa drága hómija.

Esze fényes, brilliant, órája Rolex vagy mi a franc.

Cipője Vass, ingje Borelli, mit lehet még többet mondani.

Nos, túl sokat nem is merek, mert bosszúja igen félelmetes.

Talán még annyit kockáztatok, sikere nagy, stílusa hengerlő.

 

NOS, KI Ő?

 

6.

Na jó, legyen neki nő!

De ez nem az, akárhonnan is nézem.

Egy groteszk kép rezeg előttem,

Hisz gyermeki testén öregecske lófej billeg,

Ruháját is rég elhagyta, csak a naptej csillog rajta.

Arra való, semmi másra, partikanca hősünk szerepjátékára.

Az sem baj, ha befészkel, kriplisége úgy sem vész el,

Idő kérdése pusztán minden, elkorhadt makett ő és lélektelen.

 

NOS, KI Ő?

 

S ha minderre rájöttél könnyedén,

Hát ma este Te vagy a NYERŐ!

S ezt tartsd is jól észben és mosolyogj,

Mert Te tudod, hogy egy rakás szarral körülvéve

Sem esünk soha kétségbe!

 

 

Hiába

 

Féltünk és reméltünk,

Életünk kínjaival henyéltünk.

Vártunk és beszéltünk,

Mások tetteivel kérkedtünk.

 

Hazudtunk álnokságot szőve,

Bízva magunkban mindörökre.

Egyszer aztán valaki

Mégis csak leleplezte.

 

 

Kábulat

 

Mocskos véreddel büntet az élet,

Elesett vadként vergődik a léted.

Félünk, hogy a végzet megtöri a szépet,

Elveszett gyönyörök, szomorú emlékek.

 

Bujaságunk éltet, s a pillanatnak élhetsz,

Boldogságod másként hogyan lelhetnéd meg.

A belső hangok merészen csengnek,

Holtak zenéje halkan zengedeznek.

 

Táncolva menni, vagy bukdácsolva lépni,

Kinek mit diktál ott fönn az Égi.

S ezek ellen mit tudnánk mi tenni?

Csak menni, menni, s egyszer végleg elaludni.

 

 

 

Hajnali hangok

 

Hajnali kakasszó tör be a szobába,

Álmatlan éjjeli menedék odvába.

Vágyaim forrón zaklatnak engem,

Éber álmok szövögetik lelkem.

 

Magányos életem hatalma ölel,

Két erős karja fogolyként kezel.

Évek óta kábulatban várva,

Lassú méreg által babonázva.

 

Jogom sem volt ismerni mi ez,

De most először szabadon lehet.

Beszövi agyamat e titkos háló,

Sebzett lelke magával rántó.

 

Hittel nézve a felcsillanó fénybe,

Lényem teljesen beléje remegve.

Gyönyörű kínok feszítő ereje,

Benned van társam ősi jelleme.

 

Lassan sejlik fel jövőnk kontúrja,

Utunkon van még néhány barázda.

De kinyílik szívünk rejtett kapuja,

Egymást ölelvén nem félünk soha.

 

Egyszer eljön az a várva - várt óra,

S karodban lep meg az est homálya.

Majd akkor is ébredek korai hajnalon,

De a kakasszó kinn marad az udvaron.

 

 

 

Küldetésem

 

Ugyan önmagam szültem a világba,

De Isten küldött a szüleim otthonába,

Kik rásegítettek a feltápászkodás útjára.

Apám örökkön támogatott bő kezével,

Anyám védelmezett érzelmei erejével.

Én önmagamat hoztam, igaz küldet is,

De már egyébként is jönni akartam.

Valami nagyon jót szeretnék tenni,

S a megbocsátást feltétlen elnyerni.

 

Először féltem, hogy létem elveszett,

De a segítő álmok csak jöttek, s jöttek.

Nehezen értettem a zaklatásuk célját,

De ma már tudom, mit takarnak a képek.

Megmutatják, mit hagyhatok e vidéknek.

Ne engem nézzetek csak a megfestett képet,

S rájöttök, hogy az élet mindenhogyan vétkes,

De lelketek megtisztítani mindenkor képes.

S ekkor megértitek: Egyformák a testvérek!

 

 

Lemondás

 

Úgy halok meg, hogy téged szeretlek,

Úgy halok meg, hogy téged mindig temetlek.

Úgy élek, hogy téged szüntelen feledjelek,

Úgy várom, hogy egyszer újjá szülessek.

 

Úgy múlik életem, hogy nélküled mehessek,

- Oda, tovább, át … , hogy egyszer veled lehessek.

Az elmúlás virága egy új fejezet nyitánya,

Isten Véled Drága Bogárka.

 

 

Megtört szív

 

Szeretni az ébredő tavaszt,

Óvni benne a nyíló virágokat.

Szaladni az illatos réten,

Ott állni a meleg fényben.

Szívet bontani a szeretet szárnyán,

Óhajunkat az életbe várván.

Így állunk itt, tettre készen,

Fáj a magány, mit teremtettem.

Magamévá tettem félelmemben,

Eltörölni mára lehetetlen.

Verőfényes hegyek oldalában,

Áll egy fa önmagában.

Ágait a földre hajtja,

Árnyékot nyújt, búvó helyt adva.

Ugyan mi rejtőzik alatta?

Talán a szívem apró darabja.

 

Mese az életről

 

Galambom kígyóvá változott, s talán már három hete is van,

hogy váratlanul belém harapott. Halálos mérgétől szenvedek,

de még most sem feledem, hogy miből lett.

Álomtánc már csupán a kép előttem,

melyet az a híres fantáziám mozgat szüntelen.

-         De én azért csak értelmetlenül reménykedem

ebben a szerelemben.

Pedig tudván tudva lehetetlen, hogy őt

újra galambtestbe kényszerítsem, ha csak nem az a megoldás,

hogy én is kígyóvá nem lészem!

De szeretnék-e én kígyóbőrbe bújva élni?

Vagy talán jobb lenne nyúllá változva ingerelni?

Kígyóként sziszeghetnénk együtt a mocsárban,

de nyúlként benne lehetnék a gyomrában.

S miközben emésztene engem éhségtől őrült izmos teste felfelé,

belülről megpillantva Őt ugyanebben az ütemben

ábrándulhatnék kifelé. No, de én életemet adnám cserébe!

S most kérdem tőletek: Nekem ennyit ez megérne? – Hát nem!

Belátom buta voltam egykoron, s ezen többé

nem is igen gondolkodom. Éljen Ő csak kígyóbőrben,

én meg majd nézem sikamlósan hullámzó

mozgása közben, pontosan úgy ahogyan ti engem.

Disznó szemmel csodálkoztok fehér tollas testemen,

miközben én galambszemeimet a kígyóra vetem.

Röfögve éltek a sziszegő mellett, én pedig szárnyaimat kifeszítve

elröppenek most egy újabb, érdekes helyre.

Na pá! Minden jót nektek. Talán egyszer még erre röppenek.

 

 

Nemzetőr vagyok

 

A tó fölött a Nap vörös kabátja,

Az erdő széli tisztás öreg barátja.

Kémleli szívem vetett árnyékát,

Kövezi lelkem szomorú kalandját.

 

Lehet, hogy a vízpart őre lettem?

A csöndes magány békéjét megszerettem.

E nyugodt helytől messze innen,

Zúgó géphangok gyötörnek engem.

 

Forrong a világ betyár játékában,

Verseng a pénz vonzó futamában.

Nemzetek kiáltják: Itt valami baj van!

Hatalmak borulnak sebes iramukban.

 

Emberi testek a lélek kontrasztjában,

Árulják magukat messzi világokban.

A hovatartozás tiltott sanyarúság,

Az emberi mivoltot kirabolta a konokság.

 

Eső verte arcomra újra fény borul,

Görcsös lábamba energia tódul.

Útra kélek gyorsan, bele a világba,

S ordítom nektek: Állj! – De hiába.

 

 

Önámítás

 

Sose vetítsd önmagad másnak holt lelkébe,

tükörkép az, amit látsz, mely ha felkel a Nap

merészül visszavág. Sebtében megleled önmagad,

mint torzonborzul ordító valóságodat. Hirtelen

azt hiszed csalódtál, mert félre ismerted, pedig

mindenüvé csak saját képedet vetíted.

A pillanat leleplezi léted, s az mérgező vétek,

de te hathatósan éled. Ösztönös katasztrófa, ambivalencia,

mindenhol uralkodik a diszharmónia. Miért?!

Hiszen önmagad szereted, s mégsem tudod kinek a lelkét

leled? Felháborodva zümmögöd:

ti állhatatlan emberek! Én, mint vezérelt tehenetek,

itt a mezőn, étlen – szomjan, ájulattól szinte

holtan, dermedten a hidegen,

s ami a legjobban fáj, hogy mind itt vagytok idebenn

-         szótlanul, közömbösen.

Rímtelen életem, egyensúlytól mentesen nem más,

mint félelem. S a végén már csak a szavak ereje:

jó, jobb, legjobb – óh mily gyorsan változtatok!

Rossz, rosszabb, legrosszabb – ez volt a leglassabb vonat

 

 

Önbizalom gerjesztésre

 

Nem az élet számít barátom,

Hanem annak átélése.

Ez itt a te meccsed,

Ideje, hogy beszállj és jól csináld.

Nem az a fontos, hogy vagy,

Hanem az, hogy jól legyél önmagad.

S az nem mérvadó ki milyennek lát,

Hanem, hogy te hogyan látod magadat.

S ha mindezt felfogtad,

Jön a legfontosabb:

Mindig örülj a saját mosolyodnak!

 

 

 

 

Szerelmesen

 

Gyönyörű szemed tüze elveszett bennem,

Szikrát gyújtott mélyen szívemben.

Megleltelek téged hőn áhított kincsem,

Ez maga a szerelem, minek párja nincsen.

 

Színlelni ily érzést sehogy sem lehet,

Mely a viszonzott vágyak ösvényén vezet.

Gyönyörű lángja máglyaként ég mára,

Elhatalmasodott vonzalom pihe-puha ágya.

 

Kívánjuk úgy, mint szomjazó a vizet,

Nélküle élni oly könnyedén nem lehet.

Enyém lett lényed, s fogva tart örökre,

Rabként vonulunk e szerelmi börtönbe.

 

 

Tétován

 

Hevesen hempergem életem,

Értelmetlen vizeken evezem.

Rettentően éhezem a végzetem,

Embertelen körülményem lételem.

 

Kedvesemnél keresem a tévelyem,

Társam most egyedül a lélegzetem.

Szeretnek, de én már nem hiszem,

Hisz én sem kedvelem a jellemem.

 

Betegen fetrengem a nagy vágyaim,

Fiatalon játszom kiszabott álmaim.

Saját magam vágtam ki ösvényem,

Nem olló, két kezem volt segítségem.

 

Szakasztott érzelmem nem lelem,

Fejlődni szeretnék, de most képtelen.

Látnám már célom, hogy mi lészen,

Megnyugodnék talán. – Vagy mégsem?

 

 

Új világ

 

 

Végzetem sorsszerű, tévelyedett álom.

Hirtelen szerelem ez az én megváltozott világom.

 

 

Újjászületés

 

Már kezdtem hinni, hogy lehetetlen,

S elveszetten leheveredtem – ide a földre.

Lehunytam szemem, s eltemetkezve,

Beletörődtem a fekete messzeségbe.

 

Ekkor megmutatták magukat a színek,

S megláttam rajtuk a hívogató messziséget.

Felkeltem és újra megtanultam járni,

De szemem többé már nem nyitottam ki.

 

Azóta tévelygő lettem itt köztetek,

És most már szépnek látom az életet.

Süket lettem a dühöngő világ zajára,

Csak mutogatok szívem színes virágára.

 

Ma már nem félek, hogy újra csalódok,

Mivel titkokat csak így bízhatok rátok:

Mikor szívetek szívem ritmusára lüktet,

S azt érzitek, amit én és semmi többet.

 

 

Uram Link: (URL): /_userfiles_/dorsolya/uram.ppt

 

Apró örömök vonzó sóhaja,

Drága árukat kínáló paletta.

Vágyó tekinteted buta óhaja,

Két kezeddel ebben kutatva.

 

Féltve őrizvén gazdagságod,

Mástól megvont királyságod.

Ünnepi tánc konok vígságod,

Velődig hatoló végtelen kínod.

 

Bűnöd a bűnre lassan halmozva

Megtelik szíved szomorú mivolta.

Üresen újra, s újra gondolva,

Nem leled életed fájón akarva.

 

Eszetlen véges dolgaid vágyálma,

Rajtad is  kifogott, húzva – rángatva.

Kétségektől telten kérdőn ordítva,

Hol van az Isten, keresed hiába.

 

Szemed behunyva sír gonosz lelked,

A csábító vágy  eltörte a rendet.

Fájdalmad mikor szétfeszíti életed,

Meglátod akkor fekete mélységed.

 

Felfedezve a mocskod és szennyed,

Fájó hangon Neki elremegheted.

Bocsásd meg Uram szörnyű vétkem,

Hogy én soha sem Rád tekintettem.

 

Irgalma és kegyelme olyan végtelen,

Odahajtod szíved, hol otthon terem.

Szabadító Úr, Jézus a neve,

Kínhalált szenvedett, s bűnödet elvette.

 

Eltölti szívedet a végtelen szeretet,

Mit ember ezen a földön remélhet.

Új életed fogan a Mennyben,

Atyád két kezét érzed életedben.

 

Áldott és magasztos örök Isten,

Ne hagyj el soha, maradj énvelem.

Dicső nevedért a szolgád lettem,

Bocsásd meg, hogy Nélküled éltem.

 

 

Útkeresés

 

Hiszed, hogy egyszer talán megeshet,

Hogy a mindenséget még felismerheted.

Bízol hogy hittel élsz, s így is halsz meg,

De nem tudod kinek a tetteit vezéreled.

 

Egy sóvárgás, vagy inkább rút közöny,

Mely ölni képes gyönyörű földi örömöm.

Tekints a lelkedbe és keress egy jó utat,

Mert benned van minden hamis, s igaz.

 

 

Vágyakozás

 

Szeretem saját magam és az életet,

Kívánom a barátságot és a szerelmet.

Az, hogy részem ezekben kivétel nélkül nem lehet,

Tovább forrósítja az én szerelmemet.

Mert kérdem én, mit érnek a dolgok, ha már megvannak,

Mivel a törvényszerű élet könnyedén unalmat csinálhat.

Most is arra vágyom, amit nem lehet:

Egy néhány vétkes percet csak Veled.

 

 

Vajúdom

 

 

Alkotó énem szülési fájdalmait élem.

Kínosan szépek ezek a heves lüktetések.

Ébren álmodom, miközben rejtett énem boncolom.

Összetett élmény ez, melyet ecsetem feszeget.

Festészetem tudattalan színek tobzódása,

De ki látja értse meg!

Minden szülés féktelenül véres és heves,

Ugyanakkor gyönyörűséges.

 

 

 

Valentin napi vallomás

 

Nem csak ma, máskor is

várom azt az órát,

mikor majd Veled kettesben maradva

folytatjuk a beszélgetést.

Csip-csup dolgokról,

másnak mind badarság;

de nekem nincs fontosabb,

mert jó érzéssel tölt el,

amikor velem vagy.

 

 

 

Változás

 

Az idő milyen kegyetlen – lassan telik el nekem,

Türelemre tanít, ami keserves énnékem.

Várakozással teli mindennapi ítéletem,

Szaggatva ébreszt borús, ködös reggeleken.

 

Addig, míg nem hallom azt a pár szót tőled,

Jaj, igazán sajnálom, de nem szeretlek téged.

Jobb ez a feszültség? – mondogatom éppen,

De talán jobb lenne, ha tudnám mi lészen?

 

S akkor majd a bajban meglátom ki hol van,

Keresnek-e engem nagyszerű barátok?!

Lesznek tanácsok, melyek vigaszként szólnak,

De mindenki belül, önmagában örül, hisz én

 

ROHADOK, FOSZLOK, MEGSEMMISÜLÖK.

 

Bár egy szép napon újra épülök, miközben évülök,

S új emberek nyernek meg ismét – de másként.

Hisz én mindig tanulok, s ettől egyre hülyébb vagyok,

Bár bízom, hogy akkoron csakis hülyékkel találkozom.

 

 

Csak Te és Én

 

Tévelygő vagy te is úgy, mint én.

S vajon ez már feljogosít arra, hogy azt higgyem:

Csak Te vagy és Én ?

 

 

Ugye Te is Tudod

 

Vérzik a szívem, ha Rád gondolok,

Az emlékek fogságában kalandozok.

- Óh, azok a régi boldog napok!

Lemondással teli ígéretem,

Nem, jaj nem tarthattam be.

Bánom, hogy egykori szerelmünket

Már a por is befödte.

 

Lelkem őrzi minden rezzenésed,

Míg Rólad lemondva létezem.

Bár, soha szívem el nem hiszi,

Hogy érzéseinket bármi eltépheti.

Megmaradsz nekem örökre,

Még akkor is, ha már a por befödte.

Te maradsz életem nagy szerelme.

 

Számmisztikám

 

Hetvenhét tervem elvégzem.

Hatvanhat vágyam kiélem.

Harmincháromképpen élhetem életem.

Egy halálom elég énnekem.